Biztos mindenkinek – legalábbis minden második embernek – volt Smena, esetleg Pajtás gépe anno. A 70-es években, a fényképezési lázat erősítve, elindult a televíziós Fotós-suli is. Adásonként elmagyarázták, hogy mi a blende, a fókusztávolság, és a többi eddig titokzatos dolog a fotózás körül. Fellendültek a fotószakkörök. A nyakunkban fekete, vagy barna vastag bőrtokban ott lógott a Smena 8M nyári szünetben, családi összejövetelnél, utazáskor, városnézésen. Mindig.

A Smenán edzett nemzedék profi fotóssá fejlődött, aki ugyanis az orosz géppel igazán jó képet tudott készíteni, az mindent tudott a mélységélességről, és fókusztávolságról…

Soha annyi családi fotó nem készült, mint ekkor. A felnőttek, na és persze a lelkes ifjúság az élet majd’ minden mozzanatát dokumentálták. Ez nem tetszett mindig, mindenkinek. Ilyenkor pofontól égő arccal lehetett eloldalogni…

Pedig az előre beállított, merev mosolyú családi fotók mellett, éppen a spontán elkövetett fotók adtak igazi élményt a fotózásnak. A pisilő kisöccs, a görbülő szájú, hisztis kishúg, az viccesen alvó nagypapa, a rosszul megsült, beesett sütemény, a vetkőző nővér, a gyerekmedencébe eső mama, a fura rokonok, a mérges rendőr, a horgász antitalentum apuka képei olyan, a pillanatot megörökítő kedves emlékek, amiket évek múlva is szívesen nézegetünk, nevetve, viccelődve, a közben eltávozottakra könnyes mosollyal emlékezve.

Aztán jöttek az utomata, csuda fényképezőgépek. Ezekkel már kényelmesen, seperc alatt elkészült a felvétel. Nem kellett gondosan beállítani a távolságot, fényerőt, egyéb értékeket. No, és nem kellett manuálisan intézni a filmtovábbítást. Amit ha elfelejtettünk, igen érdekes, vicces fotókkal lehettünk gazdagabbak előhívás után. (szerző megjegyzése: ilyen családi fotó például, ahol apám ül a kertben, hat gyerekével. Amúgy hárman vagyunk testvérek.) 

Egy kedves korszak leáldozott.

L.